Nem tudom, ki hogy van ezzel az újhullámos divattal, ami arról szól, hogy “csakis én vagyok a leges-leges legpozitívabb, senki nem lehet pozitívabb, mint én vagyok”? Amelyhez akkor is ragaszkodik a követe, miközben a fogsorát szorosra zárja, mert  éppen más véleménye van, de nem mondja ki, vagy már csak azért sem mutatja meg azt, amit valójában érez, mert az nem elég pozitív? Különben is ő az élő melegség, a szeretet és fény gyereke, hogy is lehetne már bármi más, csak pozitív?

Találkoztatok már az embertípussal, aki annyira kontroll alatt tartja a kapcsolatait, az ismeretségi körét, hogy semmi nem érheti váratlanul, minden úgy történhet, ahogy azt ő eltervezte, mert az ő terve működhet egyedül tökéletesen (és ebből következően mindenki más csak rosszul tudhat mindent)? Vagy azzal, akinek mindenre vagy egy példája, persze soha nem mások, csakis a saját életéből merítve, és milyen okosan és ügyesen ő egyedül megoldotta meséli büszkén (és te szerencsétlen pont őt kérdezted)? Vagy azzal, akinek nem mondhatsz semmi okosat, mert mindenre megvan a már agyonidézett híres emberektől származó kedvenc mondása, ami minden személyes gondodat meg kellene oldja, ha elég pozitív vagy (és különben is miért kellene, hogy legyen önálló gondolatod)?

Ha neked is volt már hasonló tapasztalatod, és kezded úgy érezni, hogy veled van a baj, szerintem gondold újra, addig is olvasd el a folytatást!

Képes emlékeztetőt szeretnél magadnak?!