Testvérek!
Két szemem az égre emelem, mi sötét és fagyos,
a jégvigyorú hold körül a levegő is megfagyott,
cidriznek odakinn a fák, s didereg a sok falevél,
a hidegen fújó szél megfagyasztja a nevetést.
Csak nézem az ég sötétjét, húz, magába szippant
a holdon értem földet, mi magányos, lakatlan,
nincsenek sehol fák, s nem zizeg a sok levél,
nem fúj a szél, és nincsen könny, sem nevetés.
A holdról lenézve látom a Földet, a kék bolygót
elképzelem a sok embert, a nyugvót és a bolyongót,
a védtelent, a harcost, a küzdőt és a gyávát,
hogy alusszák mind-mind a saját igazuk álmát.
A Föld hirtelen egy nagy ággyá változik,
a hatalmas takaró alatt az egész világ alszik;
egy álmot látnak az emberek, s egy lesz a közös céljuk:
egy a Földünk, ezt kell közös erővel ápolnunk, és óvnunk.
S az álomban összefog a fehér, a fekete, a sárga
így lesz a bolygónk az emberek földi mennyországa;
de felébred ekkor a világ, elfelejtik az álmot
ellökik maguktól a testvért, az egész nagyvilágot.
Csak egyszer kellene, hogy eszükbe jusson-e látomás.
és elindulna egy folyamat, mi jó, jöhetne a változás:
Fogjatok össze emberek, mire jó az álmodás?
Ha az álom, álom marad, nem lesz attól semmi más!
Fogjátok meg egymás kezét, lépjetek közelebb egymáshoz;
nézz magadba mélyen világ, csak ennyi kell, hogy megváltozz,
csak tudjatok elnézni, megbánni, és szeretni
a Földünk régen szeretne már egy testvéri nevetést hallani.
1999. március 8.
A vers képes posztja is megtalálható az oldalon!
Briliáns - minden, ami gondolat 