Ki kezdte?

 

Az erdőben balga lélek,

nem vesz észre semmi szépet.

Nem látja meg benne a jót,

a fák közt a sok kis lakót.

A fákon játszó sugarat,

a fészkét féltő madarat.

 

A sok szépség mind itt rejlik,

zavart lélek is megnyugszik,

áldott a csend, áldott a fény,

kellemes a zöld frissesség,

nyugalom és béke honol,

a rend soha nem változó.

 

A télre tavasz, nyárra ősz,

egész évben játszik az őz.

A madarak elköltöznek,

de tavasszal visszajönnek.

A fák levetik díszüket,

nyárra új ruhát öltenek.

 

Felkel a nap minden reggel,

a hűs patak friss vízével,

a friss szellő üde sóhaj,

nem jut ide el a sok baj,

minden megy a maga rendjén,

jön az ember, törik a kép.

 

Ahol csak jár: szemét, szemét.

Társtalan nyulak és medvék,

friss hajtásával letört ág,

szenyezett patak, folyóágy.

Letapostuk a zöld rétet,

mivel fizet a természet?

 

Friss levegőt termel nekünk,

érte neki nem fizetünk?

Tüzelőnk lesz télen, ha fagy,

vissza ezért tőlünk mit kap?

Friss forrásvíz, jobb nincs ennél,

érte te vajon mit tennél?

 

Ingyen kapunk mindent tőle,

ezért teszünk mindent tönkre.

És ha fellázad ellenünk

erejét mutatva nekünk,

jogunk van-e keseregni,

ha művünket tönkreteszi?

 

1998. november 9.

A verset képpel társítva is olvashatod!