Testvérek!

 

Két szemem az égre emelem, mi sötét és fagyos,

a jégvigyorú hold körül a levegő is megfagyott,

cidriznek odakinn a fák, s didereg a sok falevél,

a hidegen fújó szél megfagyasztja a nevetést.

 

Csak nézem az ég sötétjét, húz, magába szippant

a holdon értem földet, mi magányos, lakatlan,

nincsenek sehol fák, s nem zizeg a sok levél,

nem fúj a szél, és nincsen könny, sem nevetés.

 

A holdról lenézve látom a Földet, a kék bolygót

elképzelem a sok embert, a nyugvót és a bolyongót,

a védtelent, a harcost, a küzdőt és a gyávát,

hogy alusszák mind-mind a saját igazuk álmát.

 

A Föld hirtelen egy nagy ággyá változik,

a hatalmas takaró alatt az egész világ alszik;

egy álmot látnak az emberek, s egy lesz a közös céljuk:

egy a Földünk, ezt kell közös erővel ápolnunk, és óvnunk.

 

S az álomban összefog a fehér, a fekete, a sárga

így lesz a bolygónk az emberek földi mennyországa;

de felébred ekkor a világ, elfelejtik az álmot

ellökik maguktól a testvért, az egész nagyvilágot.

 

Csak egyszer kellene, hogy eszükbe jusson-e látomás.

és elindulna egy folyamat, mi jó, jöhetne a változás:

Fogjatok össze emberek, mire jó az álmodás?

Ha az álom, álom marad, nem lesz attól semmi más!

 

Fogjátok meg egymás kezét, lépjetek közelebb egymáshoz;

nézz magadba mélyen világ, csak ennyi kell, hogy megváltozz,

csak tudjatok elnézni, megbánni, és szeretni

a Földünk régen szeretne már egy testvéri nevetést hallani.

 

1999. március 8.

A vers képes posztja is megtalálható az oldalon!